A születés, hagyomány és kiváltság helyett a vagyont és érdemet honoráló napóleoni intézmények elterjednek többé-kevésbé egész Nyugat-Európában és Köztes-Európa néhány területén (de számos Európán kívüli országban is). Hatásuk a helyi viszonyok különbségein túl attól függ, hogy meddig és milyen ellenőrzést gyakorol Napóleon az ország fölött.
Meghonosításukat leginkább Németalföldön, a Rajna-vidéken és Északkelet-Itáliában kíséri siker, ahol a régi rend összeomlik, és a francia forradalmi hadseregek előkészítik a talajt a francia eszmék számára. Köztes-Európa területén a Franciaországhoz csatolt Illíria (39b. térkép) nem dalmát részén vezetik be a napóleoni intézményeket változatlan, illetve Dalmácia területén, továbbá a Varsói Nagyhercegségben (34d. térkép) módosított formában.
Az illír területeken kezdetben Napóleon csak az Ausztriától elvett (Pozsony, 1805) velencei birtokokat (Dalmácia, Isztria egyrésze és néhány sziget) tartja kézben, melyeket 1806-tól az Itáliai Királysághoz tartozó külön területekként helytartók kormányoznak. A Cattaro és a Raguzai Köztársaság 1808-as csatolásával létrehozott tartomány külön kormányt kap a milánói alkirály fennhatósága alatt, közigazgatása élén a zárai kormányzóval. A francia polgári törvénykönyvből csak a családra és az örökösödésre vonatkozó cikkelyeket vezetik be, végrehajtják a szekularizációt, de maradnak a régi adók. A schönbrunni békében (1809) Ausztriától elvett Krainát, Karintiát, Triesztet és Horvátországnak a Szávától délre eső részét csatolva a területet Napóleon protektorátusa alá rendelve felruházzák a római birodalomtól kölcsönvett Illir Tartományok elnevezéssel. Végleges formáját és nagyságát az addig Napóleon közvetlen igazgatása alatt álló horvát határőrvidék csatolásával 1811-ben nyeri el. A felügyelők vezette hat tartomány (Karintia, Karniola, Polgári Horvátország, Katonai Horvátország, Isztria, Dalmácia) élén a laibachi főkormányzó áll, tanácstagjait Napóleon nevezi ki, 1812. jan. 1-én érvénybe lép a Code Civil és minden francia törvény, 1810-13 között a házadó kivételével bevezetik a francia adókat, 1810 novemberétől az újoncozást, 1811 áprilisától megszűnik a hűbéri rendszer (ezért a nemesség emigrál).
Gyorsabb és könyörtelenebb a lengyel területek asszimilálása. Napóleon már 1807. júl. 22-én Drezdában alkotmányt ad a Nagyhercegségnek. Bevezetik a Code Civilt (1808), a központi hatalmat, a közigazgatást és az igazságszolgáltatást francia mintára szervezik át (bár a képviselőházban a szavazatok 60 %-a nemesek kezében van).
Napóleon bukása után a Polgári Törvénykönyv érvénye alatt Köztes-Európában a Lengyel Királyság és Krakkó városállama marad. Később a helyi viszonyokra alkalmazzák az egyesült Romániában (1865). A lényegileg az egyháztól független, a kereszténységhez nem kötődő napóleoni reformok később követendő például szolgálnak az egyiptomi Mohammed Ali (53a. térkép), de II. Mahmud török szultán számára is.
|
|
|
