A II. Mahmud (1808-1839) és I. Abdul Medzsid (1839-1861) által bevezetett tanzimat-reformok (1839: gülhanei hattiserif, 1856: hattihumájun) nem állítják meg a központi hatalom gyengülését, Abdul Aszesz alatt (1861-1876) pedig a gazdaságilag kiszolgáltatott birodalom 1875-re pénzügyi csődbe jut (ami 1881-től az államadósságok nemzetközi kezelését eredményezi). Az 1876 végi oktrojált (és gyorsan visszavont) alkotmány már nem hoz megoldást.
Az önállósodás útjára lép Egyiptom, megindul a balkáni népek függetlenségi harca, a Görögország függetlenségét biztosító 1829-es drinápolyi béke és az 1833-as egyezmények kiszolgáltatják a birodalmat Oroszországnak. A Mohammed Ali győzelmét megakadályozó 1840-41-es londoni szerződések, majd az újabb orosz-török háborút lezáró 1856-os párizsi béke az európai nagyhatalmak érdekeltségétől teszik függővé sorsát (bár utolsó érdemi területi nyereségét itt könyvelheti el): a nagyhatalmak döntenek a román fejedelemségek jövőjéről (Párizs, 1858), ők vonják meg és garantálják Montenegró határait (1858). A Porta elismerni kényszerül az egyesült Románia de facto függetlenségét, Szerbiából 1867-re utolsó csapatait is ki kell vonnia, az 1870-es fermánnal létrehozott Bolgár exarchátus felgyorsítja Bulgária függetlenedési folyamatát.
A Ruméliában (Európában) Görögország, Románia és Szerbia nélkül is még mindig 365,7 ezer km2 területű és (1850) 10,5 millió lakosú birodalomban a központi hatalom erősítését célzó reformok során a tartományi szabályozásról szóló 1858-as törvény a kormányzók hatáskörét az irányításuk alá eső területen teljessé teszi (adó- és pénzügyek, hadsereg stb.), s tartományuk egyszemélyi vezetőjeként felelnek a Portának. Az 1860-as újabb intézkedésekkel a jelentősebb szandzsákok élére a beglerbégek helyett reformer pasákat állítanak kiemelt jövedelemmel (mutaszarrif). Végül a francia mintára 1864-től bevezetett átszervezés a birodalom fennállásának végéig érvényes módon szabályozza a közigazgatást (az ekkor már különleges státust élvező Romániát és Szerbiát a reform nem érinti). A mintatartomány - a bolgárok lecsillapítására - a Nisi, Vidini, Szófiai, Tulcsai, Várnai, Ruszcsuki és Tirnovói szandzsákokra osztott Dunai vilajet lesz (felölelve a korábbi Szilisztrai, Vidini és Nisi elajeteket). 1865-ben már négy új rendszerű vilajet működik: a Dunai mellett a Boszniai (a Majdani, Banjalukai, Szvorniki, Mostari és Novipazari szandzsákokkal), valamint Ázsiában az Aleppói és az Erzerumi. Ehhez csatlakozik 1867-ben az európai részeken a Szkutari, a Skopjét is magában foglaló Prizreni (Koszovói) és a Szaloniki vilajet. Mellettük a hasonló szintű igazgatási egységek a Ruméliai (Monastir), Janinai és Trikkalai pasalik, valamint az Edirnei vilajet. Az Arab-félsziget és az autonóm tartományok kivételével 1876-ra az egész birodalom átáll az új rendszerre.
Ekkorra azonban az 1874-75-el induló nemzeti mozgalmak (65. térkép) megrendítik a Porta európai uralmát.
|
|
|
